Kami Garcia: Unbreakable – Törhetetlen

Oldalszám: 296
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Unbreakable
Fordító: Zelei Róbert

Miután Kennedy Waters holtan találja édesanyját, fenekestül felfordul az egész élete. Az ideig meg sem fordul a fejében, hogy a világot valójában a sötét szellemvilág lényei irányítják. Erre akkor döbben rá, amikor egy ikerpár, Jared és Lukas Lockhart betörnek Kennedy szobájába, és elpusztítják azt a veszélyes szellemet, amelynek a lány megölése lett volna a feladata. A testvérektől tudja meg, hogy édesanyja egy titkos ősi szervezet, a Légió tagja volt, melynek célja és feladata a világ megvédelmezése egy bosszúszomjas démontól. És a szervezet öt tagját ugyanazon az estén gyilkolták meg. 

Fuh, agyzsibbadás! Hogy lehet ez a könyv 84%-os a molyon? Jó-jó, nem mondom, hogy annyira nagyon borzalmas volt, viszont… eh, hát nem az én elmémnek valóak az ilyen se-füle-se-farka-béna kis nyápic főszereplők. De komolyan. Kennedynek egy kis tájékoztatóra lenne szüksége a könyvről, mert nem hiszem, hogy tisztában van vele, mennyire nem abba a világban született, ahová kellett volna. Pontosabban nem abba a könyvbe. Perfektül mutatna szürke stréberként valamilyen lelki nyomorral küszködő kölkök hordájában, hisz belőlük is mennyit írtak már több-kevesebb sikerrel, plusz egy mit számít?! (Ahha, talán pont így gondolkodnak az efféle könyvek írói. Nem mondom, hogy ez nem jó dolog (mármint hogy egyre többen foglalkoznak az ilyen írásokkal), de akkor legalább a reálisság legyen már meg, és ne kelljen olyan lehetetlen helyzeteket olvasnom, mint például a mittomén miben.)

A szereplők. De jó, hogy épp elkezdődik a könyv, és máris megszabadul a világ egy olyan szereplőtől, akiről rögtön tudtam, hogy amíg él, engem irritálni fog. Még szerencse, hogy hamar kinyiffant – az anyukákat valamiért (talán pont az okból, amiért a főhősnőket) nem tudja senki úgy megírni, hogy egy kicsit se idegesítsen. Soha. Senki. Hogy miért van ez? Annyira szeretném megtudni! Mert a francba is, nem hiszem el, hogy létezik ilyen anyuka! (És most nem pusztán a Törhetetlenre akarok célozni…) Hát, na mindegy, bár mint mondtam, és ahogy mondani szokás: legalább eggyel kevesebb! Juppii!! Haladjunk. (Hm, viszont… hogy is hívják a főhősnőt? Nem is lepődöm meg, hogy nem jut eszembe, hisz mikor is olvastam én már ki ezt a kis irományt?! Sebaj, lelesem a molyról.) 

Kennedy. (Ahh, nem csoda, hogy nem rémlett, ez a név egyenesen szörnyű!) Szerintem még életemben nem találkoztam nála szerencsétlenebb, bénább, idegesítőbb, semmilyenebb és blablablább szereplővel a könyviparban, ami szomorú, mert az írónőtől ez volt az első olvasmányom, így mivel már ez igen negatív élményt hagyott bennem, nem hinném, hogy több könyvébe is belefogok valaha a szegénynek… Visszatérve Kennedyre. Nem. Csinált. Semmit. Egyszerűen hagyta, hogy elvégezzék helyette a piszkos melót, hirtelen az utolsó pillanatokban mégis hősként talált meg dolgokat (eeeeeeh??), ráadásul szinte végig hátráltatta a csapatot, és mikor MIATTA életveszélybe kerültek – mert annyira, de annyira szerencsétlen –, (és most elfogultan fogok fogalmazni:) az első gondolataiban is a SAJÁT védelméről papolt… Neeem, eszébe sem jutna – csak a következő oldalon (mi ez a logika?) –, hogy magát hibáztassa meg minden, neeem, dehogy. Pancser. (Ráadásul még jellemfejlődést sem produkált!) 

Ami pedig a többieket illeti… Jared és Lukas. Nos, nekem van egy ikertesóm, és igaz, hogy mi lányok vagyunk, de egyáltalán nem így viselkedünk egymással. Persze, ez egyénfüggő, meg az adott fivérek között is van számos nézeteltérés, amelyek erősen a “nem normális” zónába sodorják testvéri kapcsolatukat, szóval… megértem. De könyörgöm, minek kell rögtön beleesniük a csajba? Ebbe a… a… jézusom, nem is tudok rá megfelelő jelzőt, ami kifejezné őbénaságát. Egyébként Jaredet jobban bírtam, Lukas nyápicabbnak bizonyult, ettől függetlenül nem rossz karakter, viszont mindkettejükben csalódtam. Alara és Csuhás. Ööh. Nincs nagyon hozzáfűznivalóm a jellemükhöz, amolyan „elmegy kategóriás” karaktereknek bizonyultak számomra, tehát olyanok, akiket elviselek, mert nem rossz szereplők, viszont nyomot sem hagynak bennem – hosszútávon.

A cselekmény. Nos, öhm… Szóval csak annyi, hogy meglepődnétek, mennyire tetszett maga a cselekmény, meg úgy konkrétan ez a természetfeletti téma. Nagyon ütős – már csak a szereplőket kellett volna kicsit csiszolni, és azt hiszem, a Törhetetlen bent találná magát a TOP20-as listámon. De komolyan. Ha az ember este, a félhomályban olvassa ezt a könyvet, hihetetlen élményt nyújthat számára – meg egy picike lidércnyomást, de ez mellékesss. A szellemek, a nyomottság, az ijesztő helyek… Ezeknek a hangulata átjárta a lapokat, így egyben az agyamra is borzongató köd ereszkedett – mindaddig, míg a szereplők előtérbe nem kerültek, mert akkor aztán a rémisztő hangulatnak paff, annyi lett. Az utolsó oldalakon fogtam még igazán a fejem, hogy letépjem a helyéről, mert ki-a-kad-tam. Kennedynek újfent sikerült bebizonyítania, mennyire érti a dolgát.

Viszont hogy hogy a francba fog ez folytatódni, arra igazán kíváncsi lennék, mert ebből annyi mindent lehetne kihozni… A végére talán ketté fog állni a fejem (jobb esetben).