Voreena

Noha nem mondanám, hogy a Briar U hatására el szeretnék kezdeni hokizni, de amikor Elle Kennedy könyveit olvasom, mindig előbújik bennem a vágy, hogy csapatsportot űzzek. Talán majd egyszer. :D Olyan nekem ez a könyvsorozat, mint amikor leülök újranézni a kedvenc romkomjaimat vagy mint amikor kinyitom a régi naplóimat – nosztalgia. Pedig még csak egyszer olvastam végig a Briar U részeit, mégis, amikor rájuk vetek egy pillantást a polcomon, ez a jóleső érzés jár át, mintha régi barátokat üdvözölnék. Talán nevezhetném őket komfort olvasmánynak? Így belegondolva határozottan igennel tudok erre a kérdésre felelni.

Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében. Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében.Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal. Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye: A Szent Grál.

Tudom, unjátok, hogy mindenki csak áradozik erről a könyvről, és hát sajnos, nem sajnos, én is beállok a sorba. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy szinte egymás után tudtam maximálisan csillagozni két könyvet (a másik a Bűnös birodalom volt.... hát igen, fantasyk :D), nálam ez ritkaság. Ez volt a második könyvem az írótól, de inkább tekintem elsőnek, mivel az Aurora Risingnál csupán társíróként működött, és nehezen jött át számomra az ő sajátos stílusa, itt viszont mintha megvilágosodás ért volna, és azt hiszem, új kedvenc írót avatok Jay Kristoff személyében.

A könyv írója sokat ugrál az időben; rögtön az elején a jelenből múltba, majd a fejezetek között, de jellemzően a végükön vissza-visszaugrál a “most”-hoz. Számomra ez nagyon érdekes és újszerű volt, valamint ennek a megvalósítása is fantasztikusan lett megoldva. Nagyban hozzá is járult ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődésemet a könyv olvasása közben, ami azért közel 800 oldalnál már nem kis feladat. Tetszettek Gabriel csípős szóváltásai a krónikással, élveztem, ahogy előrevetítettek ezek a részek jó és rossz eseményeket egyaránt. Ezek olyan szükségszerű átkötések voltak a könyvben, amik nagyban segítenek képben maradni az olvasónak.

Teljesen odáig meg vissza voltam Gabriel de León karakteréért, szerintem zseniális személyiség, a káromkodásai pedig még annál is jobbak. Rajta kívül még Chloét szerettem meg nagyon, de ő okozott nagy meglepetéseket is... Amit még külön kiemelnék, az a világfelépítés, valamint a rengeteg apró részlet, amelyek tökéletesen, szinte precízen lettek adagolva.  A legtöbb fordulat engem váratlanul ért, és igazából csak egy dologra jöttem rá, de az is olyan elhanyagolható infó volt, ami eltörpül a többi mellett; tipikusan olyan fantasy ez, ami beledob a mélyvízbe, aztán a parton várja meg, sikerül-e kiúsznod.

Imádtam, hogy folyton izgulok, szomorkodok, nevetek; minden érzelem erősebben tört fel belőlem, miközben a Vámpírbirodalmat olvastam. Nagyon különleges New Adult fantasy, a maga műfajában szerintem kiemelkedő.  A vámpír rajongóknak pedig egyenesen kötelező olvasmány!  Nem unalmas, van benne romantika, sőt, egy kis erotika is, tehát szerintem sokak igényét kielégíti ez a Kristoff által megalkotott remekmű. Arról nem is beszélve, mennyire gyönyörű ez a kiadás; önmagában is megragadó a könyv hangulata, de a képek csak még inkább behúznak a sztoriba, elképesztően passzoltak a történethez.

Egy biztos: fogok még olvasni a szerzőtől. Köszönöm szépen a Könyvmolyképzőnek a bizalmat! 

Ezen a linken tudjátok megrendelni: https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/leigh-bardugo-elfajzott-kiralysag-voros-pottyos-konyvek-hat-varju-2-8558

Kaz Brekker és csapata rendkívül merész küldetést hajtott végre. Még maguk sem hitték, hogy épségben megúszhatják. Ám a busás jutalom felmarkolása helyett most ismét az életükért kell megküzdeniük. Elárulták őket, meggyengültek, erőforrásaik kimerültek, így a csapat elveszítette minden szövetségesét, sőt reményét is. A világ minden szegletéből hatalmas erők csapnak le Ketterdamra, hogy megszerezzék a jurdaparem nevű veszedelmes szer titkát.

Jaj, hogy én mennyire vártam, hogy végre 5 ️-ot adhassak egy könyvnek; legutóbb májusban volt erre példa. És bár az első 100 oldal nehezen csúszott, már akkor éreztem, hogy bizony Bardugo könyvének meg fogom adni azt, amit megérdemel.  Viszont kedvenc sajnos nem lett, ezt a "posztot" meghagyom az első résznek. Olyan jó volt azt érezni, hogy végre mindegyik szereplő közelebb áll hozzám, többet megtudtam a múltjukról és a vágyaikról, és nem volt olyan érzésem, hogy “eh, most Inej fejezetét legszívesebben kihagynám”. Hihetetlen, de Kazt is sikerült a szívembe zárni.  Minden klappolt. Ez igaz a cselekményre is. Jan Van Eck, Pekka Rollins… micsoda izgalmak és fordulatok! Imádtam, hogy mindig történt valami, hihetetlen, hogy majdnem 700 oldalas ez a könyv, és sose éreztem, hogy unatkozom. 

Minden egyes YA fantasy, illetve Sarah J. Maas rajongónak teljes szívből tudom ajánlani ezt a duológiát, mert tényleg fantasztikus. Ahogy az Instagram oldalamon többször is hangozattam, tökéletesen megkomponált, szinte hibátlan mindkét rész. Biztosan újraolvasom még a jövőben, ez nem kérdés.  

Ui.: STURMHOND!!! 

Köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak, hogy ezt is olvashattam! 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki találkozott egy lánnyal. A Lánnyal. Fallon megismerkedik Bennel, az ígéretes regényíróval – egy nappal azelőtt, hogy az ország másik felére költözik. A szerencsétlenül időzített vonzalmuk a lány eseménydús életével együtt megadja azt az ihletet, amire Ben mindig is vágyott a regényéhez. Telik-múlik az idő, párhuzamosan futó életükben jönnek-mennek a kapcsolatok és a csalódások, de továbbra is találkoznak évente egyszer, mindig ugyanazon a napon. Egészen addig, ameddig Fallon el nem bizonytalanodik, hogy Ben vajon igazat mond-e neki, vagy csak tökéletes valóságot kreál a regényéhez az ütős konfliktus kedvéért. Lehet-e egyáltalán szerelmi történetnek nevezni Ben kapcsolatát Fallonnal – és egyúttal a regényét is –, ha szívfájdalommal végződik?

Mondom, mi az, ami tetszett: lendületes, könnyed (CoHo többi könyvéhez viszonyítva), az alapötlet pedig jól meg lett valósítva. De akkor vajon miért adtam rá “csupán” 4 csillagot? Kezdjük ott, hogy nem igazán sikerült megbarátkoznom a főszereplőkkel, emellett a témát nem tartom eléggé kidolgozottnak. Azt reméltem, hogy kicsit jobban belemegy CoHo az áldozat-okozó pszichológiájába, mert ez számomra még igencsak felületes munka. Valamint érzelmileg szinte egyáltalán nem érintett meg, valószínűleg pont ezért. 

Úgy tűnik, mostanában ez az általános véleményem az írónő könyveiről, hiszen hasonló gondjaim léptek fel a Minden tökéleteseddel kapcsolatban is. Talán ha évekkel korábban talál meg a November 9, kedvenc is lehetett volna, de ezek csak találgatások.

Ráébredtem, hogy Hoover komolyabb könyvei sokkal jobban tetszenek (például a Regretting You vagy a Velünk véget ér), mint esetleg a Slammed, ami számomra a November 9-hez hasonló élmény volt. De továbbra is tartom magam ahhoz a kijelentésemhez, hogy CoHo fantasztikus író, mert mindig sikerül meglepnie. Ötletei egyediek, könyveinek cselekménye és mondanivalója teljesen elkülönül egymástól. 

Egy dologban viszont nem nagyon tud újat mutatni: a szereplői terén. Számomra főként a női főszereplők azok, akik kisugárzásukban nagyon hasonlítanak egymásra. Lehet, épp ez a célja, engem ez kicsit idegesít, de lehet, hogy csak én látok bele többet, és CoHo-nak egyszerűen ilyen a stílusa, és csupán ebből adódik ez a hasonlóság. Igazából lényegtelen, ha az ember el tudja különíteni egy szerző könyveit egymástól.

Vicces, hogy sokak kiszámíthatónak tartják a November 9 csattanóját, és valóban az; én mégis kicsit meglepődtem rajta. Igazából tényleg baromira egyértelmű a szitu a tapasztalt olvasóknak, és én annak is tartom magam, de ezt valahogy nem láttam előre. Érzelmileg nem igazán hatott rám, viszont mindig nagyra értékelem, ha meg tudnak lepni, és meg is ragadom az alkalmat, hogy újra megdicsérjem emiatt Hoovert. Már 10 könyvét olvastam, épp ezért is nagy szó, hogy újra és újra újdonsággal hatnak rám a művei; szeretem a sokoldalú írókat. Nemrég azon elmélkedtem, hogy ha végre nekiállnék az írásnak, olyan író szeretnék lenni, mint CoHo. A saját stílusomban írnék fiatal felnőttekről bizonyos élethelyzetekben, olykor vicces, olykor komolyabb jelenetekkel, és persze sok-sok meglepetéssel.

Most, hogy ügyesen megszámoltam, hány könyvét olvastam Hoovernek, szeretném őket sorrendbe állítani az alapján, mennyire tetszettek nekem. (Az első a kedvenc, az utolsó pedig az általam legkevésbé kedvelt.)

1. Velünk véget ér
2. Elrontott életek
3. Minden tökéletesed
4. Csúf szerelem
5. Soha, de soha 1.
6. Soha, de soha 2.
7. November 9
8. Vallomás
9. Slammed
10. Soha, de soha 3.

Hm. Hát, ha ti ezen meglepődtetek, akkor megnyugtatlak titeket; én is. :D

Köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak a recenziós példányt! 

Quinn és Graham tökéletes szerelmét veszélybe sodorja a tökéletlen házasságuk. Az évek során felgyülemlett emlékek, a hibák és a titkok már eltaszítják őket egymástól. Az egyetlen dolog, ami megmentheti őket, éppen az lehet, ami a szakadék szélére sodorta őket. A Minden tökéletesed egy elgondolkodtató regény egy párkapcsolati gondokkal küzdő párról, akiknek múltbéli ígéreteken múlik a jövője. Szívszaggató, letehetetlen olvasmány. Az év legfelkavaróbb szerelmi története – lehet-e együtt tökéletesen boldog két tökéletlen ember?

Ha van szerző, akinek mindig ugrom a könyveire, az Maggie Stiefvater. Bizonyára nem ismeretlen számotokra ez a név, hiszen Stiefvater hatalmas sikereknek örvend Young Adult kategóriában, világszerte híres bestseller író, 15 regénye pedig már magyarul is elérhető. Én a TOP 5 kedvenc íróim között tartom számon, ahogy jön a hír magyar fordításról, visszaszámolom a napokat a megjelenési dátumig, de persze ez a túlbuzgóság is csak addig tart, amíg a kezeim közé nem kaparintom a példányt. Abban a pillanatban megnyugszom, és felteszem a polcra az adott kötetet, és sajnos gyakran olyan jól sikerül eldugni, hogy később rácsodálkozom, hogy „jé, hát ez megvan nekem!”. Talán ezért van az, hogy még mindig ott csücsül például a Tündérdallam is. Nagy rajongója vagyok viszont a Hollófiúk sorozatának, óriási kedvencem, emellett nagyon szerettem A Skórpió Vágtát is. A Mercy Falls farkasaiba már belekezdtem, és bár az első rész nem nyűgözött le, továbbra is érdekel a folytatás.

Új sorozatát, az Álmodók-trilógiát nagy lelkesedéssel vártam, lévén a Hollófiúk spin-off-ja, ergo számomra kötelező olvasmány. A közelmúltban jelent meg a trilógia következő része, amely a Képtelen küldetés címet viseli. Az első résznek már nekivágtam, és izgatottan várom, mit fog még kihozni Maggie ebből az „univerzumból”. Számomra az írónő a fantasy műfaj egyik koronázatlan királynője, sajátos stílusa és könyveinek egyedi témái teszik őt kiemelkedővé. Sosem unalmas, mindig visz valami különlegeset a könyveibe, amitől azok emlékezetessé válnak.

De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél."

"Az álmodók köztünk járnak… ahogy azok is, akiket megálmodnak. Az álmodók átka, hogy nem tudják abbahagyni az álmodást – legfeljebb megtanulhatják irányítani. Azok, akiket megálmodtak, nem élhetik a saját életüket, és ha az álmodójuk meghal, ők elalszanak örökre. És vannak azok, akik üldözik az álmodókat. Hogy kihasználják és csapdába ejtsék őket. Hogy megöljék őket, mielőtt az álmaik kipusztíthatnák az emberiséget. Ronan Lynch álmodó. Képes áthozni az álmaiból különböző ritkaságokat, de akár katasztrófákat is a hétköznapi valóságba. Jordan Hennessy tolvaj. Minél közelebb kerül ahhoz, amit meg akar szerezni, annál szorosabban kötődik hozzá.

Carmen Farooq-Lane vadász. A testvére álmodó volt – és gyilkos. Látta, mit képes tenni egy emberrel az álmodás. Ahogy azt is, milyen károkat tudnak okozni az álmodók. Bár az mind semmi a közelgő pusztuláshoz képest…"

"Mindannyiunk leghőbb vágya ez: egy csoda. De rettegünk attól, mit kell feláldoznunk ahhoz, hogy megkapjuk. Aki a coloradói Bicho Raróba látogat, nagy eséllyel találkozik néhány komor szenttel, titokzatoskodó szerelmessel, álmodozó tudóssal, csodamániás bagollyal, elhidegült szerelmespárral, egy-két árva gyerekkel meg egy végtelen sivatagi égbolttal, aminek a csillagai éberen figyelnek. 

Ennek a helynek a főszereplői a Soria család tagjai, akik szokatlan csodákra képesek. A család főszereplői pedig három tizenéves unokatestvér, akik arra készülnek, hogy megváltoztassák a jövőt: Beatriz, az érzelmek nélküli lány, aki csak arra vágyik, hogy szabadon vizsgálhassa a gondolatait; Daniel, Bicho Raro Szentje, aki mindenkin készséggel segít, épp csak magán nem; és Joaquin, aki éjszakánként egy kalóz-rádióállomást vezet Diablo Diablo néven."

"Grace nem tud élni egy sárga szemű farkas 

borzongató közelsége nélkül.

Sam két életet él: a nyárban és a télben…
Aztán Grace találkozik egy sárga szemű fiúval, aki olyan ismerős, hogy eláll a lélegzete.

Az ő farkasa! Csak ő lehet!
De a tél itt van a nyakukon…

Hagyd, hogy Maggie elbűvöljön a meséjével!
Szeretni fogod."

Nagy ritkán a kezembe kerül egy-egy “űrbéli sci-fi” (bevallom, nem tudom, hogy hívják ezeket), jobb szeretem a Földön játszódó utópikus/disztópikus fajtáját, ami mellőzi a fantasy elemeket, viszont ez nem  azt jelenti, hogy képtelen vagyok élvezni ezeket a könyveket. 🙅🏽‍♀️ Inkább csupán arról van szó, hogy az olyan szavak, mint “űrhajó” és “szkafander” automatikus ellenérzést váltanak ki belőlem, és még csak magyarázatom sincs rá, hogy miért van ez. Lehet, hogy a tudomány és technológia e magas, számomra elérhetetlen szintje okozza bennem ezt az enyhe szorongást. 😆 

Visszatérve az Aurora Risingra, szeretem az olyan típusú “found family” könyveket, amikben az írók fognak adott számú teljesen különböző személyiségtípusú emberkét, és behajítják őket egy csapatba. Ez egy olyan sablon, amiben rengeteg a lehetőség, és még mindig nem aknázták ki teljesen, épp ezért ritkán találkozom ilyen tekintetben hasonló könyvekkel. Egyébként ezen trope-on belül az én kedvenceim a Hat varjú, a Hollófiúk, a Fekete Tőr Testvériség, és most már az Aurora Risingot is a listához írhatom. 

⁣⁣

Az Aurora felemelkedése tipikus példája annak az esetnek, amikor szinte lehetetlen, hogy ne várjam azt, hogy kilövök a Marsra, annyira jó lesz, hiszen a molyos figyeltjeim 70%-a 5 ⭐️-ra értékelte ezt a könyvet előttem. Olyan könyvmolyok, akiknek valóban adok a véleményére, és azért e mellett nehezen tud eltekinteni az ember. Spoiler: beálltam a sorba, és én is ennyire értékeltem, annyira meggyőzött a végére! 🤯

⁣

Viszont bevallom őszintén, a könyv feléig nem voltam lenyűgözve. Tetszett, de közben meg arra gondoltam: “én nem egy ilyen komolytalan, vicceskedő űrbéli felfordulásra fizettem be”; magyarán kicsit több mélységre számítottam… 🙄⁣ Meglepett a sok szemszög, de örültem a jelenlétünknek, mert általuk volt egy jó lendülete a könyvnek, bár ehhez is hozzá kellett szoknom. Scarlett és Cat például eleinte nagyon hasonlónak tűnt nekem, és Finian is olyan volt, mint a fiú megfelelőjük. Ők az örök ironizálók. Aztán szép lassan mindenkinek kialakultak a csak hozzá köthető személyiségjegyei, és a karakterek rétegeket kaptak. Alapvetően nagyon jól lett adagolva minden, pont a kellő mennyiségben. 

⁣

Nagyon jók voltak a poénok, rengeteget nevettem, de Catet ki nem állhattam (szinte a legvégéig), valamint utáltam, ahogy a csapat Aurorát kezelte a könyv nagy részében (aki amúgy dicsérendő módon nem kattant be azok után, amin keresztülment). 😵‍💫⁣ Abszolút hiteles reakció volt az osztag részéről, hogy nem bíztak Auriban, mégis örültem volna, ha legalább egyvalaki mindig ott van neki… Tylert tiszteltem és csodáltam, és tökre azt hittem, hogy összejönnek Aurival! Hát NO COMMENT. 😂 Számomra egyébként Finian volt az abszolút kedvenc, a humorérzéke verhetetlen, és a lelke imádnivaló. 🥰⁣ Kal is hamar szimpatikussá vált, Scar pedig belevaló csaj, nagyon shippelem Finnel, hiába tűnik reménytelennek, hogy valaha összejönnek. 😅 Zila is érdekes karakternek bizonyult, remélem, jobban megismerhetem a későbbiekben. 😊

⁣

Összességében egy jó felépítésű, izgalmas témájú, pörgős, fordulatokban gazdag és vicces könyvnek tartom, teljesen magával ragadott, egyre jobban beleéltem magam a kalandokba. 😍 Annyi minden történt ebben a rövid történetben, és annyira kiszámíthatatlan és izgalmas volt az utolsó 100 oldal, hogy őszintén fogalmam sincs, hogy mire számítsak a folytatásban, de már alig várom! 🤩⁣ 

Az első rész nem lett kedvenc, viszont megadtam neki anno az 5 ⭐️-ot, és úgy gondolom, ezt abszolút meg is érdemelte. A HOSAB viszont… Maradjunk annyiban, hogy 860 oldalnyi hullámvölgyet éltem át az elmúlt hetekben, amíg ezt a könyvet olvastam. 🥴 Az első 200 oldal kellemes bevezető volt, egész érdekes dolgok történtek. 🤭 Aztán a következő pár száz oldal egyre nehezebben csúszott, főképp az motivált az olvasásra, ha Ruhn, Ithan vagy Tharion szemszöge jött, mert Bryce-t és Huntot elkezdtem borzasztóan unni. 🙃

Nem is értem, mi történt itt, vagy lehet hogy velem van a baj, hogy akiket az első részben szerettem, most nem kedvelem… Huntot például szerettem volna most jobban megismerni, de minél többet voltam a fejében, annál jobban csalódtam a személyiségében. 😖 Abszolút semleges érzelmeket váltott ki belőlem, és nagyon irritált, hogy állandó jelleggel Shaharhoz hasonlítgatta Bryce-t, és agyon ajnározta magában. 😑 Nagyon kiábrándító volt, és semmi újat nem mutatott meg magából. Bryce-nak meg láthattam olyan oldalait, amelyek nem sok szimpátiát váltottak ki belőlem, valamint számos húzásával nem értettem egyet, és nem értem, hogy bizonyos dolgokat miért úgy intézett, ahogy. A mártírkodása is kezd roppant unalmassá válni egyébként...

Ezzel szemben ott van Ruhn, Ithan és Tharion, ja meg persze Cormacet se hagyjam ki a sorból! Imádtam a srácokat. 🥰 Igaz, eleinte nagyon bosszantó volt, hogy ott van Bryce egy seregnyi alfalágyult hímmel, nem éreztem kiegyenlítettnek a nemi egyensúlyt, de Celestina és Hypaxia jelenléte kicsit enyhítette a kantúltengést. 😅 Cormac kicsit Erisre emlékeztetett, egyébként, és ő sok meglepetést okozott. Ruhntól sokat vártam, és úgy érzem, meg is kaptam, amit szerettem volna. Most már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ő a kedvencem a sorozatból. ❤️‍🔥 Ithan felforgatta a lelki világomat, imádnivaló a srác, Tharion pedig abszolút pozitív csalódás volt. Hozzá sok negatívum kötődik, de pont ez teszi számomra érdekessé a személyiségét. Legtöbbször önös célok vezérlik, legfőbb vágya a szabadság, amiért bármire hajlandó. Izgalmas karakter. 🙈🔥

Vissza a sztorira: miért kell mindig újra és újra visszatérni Danikához? Értem én, hogy mindenhez IS köze van, és tetszik, hogy Sarah ennyi összefüggést hozott vele kapcsolatban, valamint számos kérdésre is választ kaptunk a kötet végére, de maga a tudat nagyon idegesít, hogy világi legjobb barátnőkként hogy tudhatott ennyire kevés dolgot róla Bryce? Aki pedig képtelen ezt elengedni, dühös és csalódott, ami abszolút érthető. Egyedül ezek az érzések jöttek át tőle ebben a részben. 

Amik tetszettek, azok az akciódús jelenetek voltak leginkább, vagy amikor nagyon érzékletes leírással történt a cselekmény. Abból viszont kezd elegem lenni kicsit, hogy soha senki nem kap egy normális halál-jelenetet ebben a rohadt sorozatban. Pont, ahogy az előző részben, ezúttal sem jutott idő, hogy megsirassam a holtakat. De egyben meg nagyon is igaz, hogy a valóságban sem áll meg az idő, amikor meghal valaki, hiába szeretnénk egy kis lelki belenyugvást…

A csavarok számomra igencsak kiszámíthatóak voltak, semmi olyan nem történt, amire azt mondtam volna, hogy “OMGG EZT NEM HISZEM EL!”, és ez szintén csalódást okozott. Persze ettől függetlenül a fordulatok tetszettek, csak többet vártam, pláne SJM-tól. Viszont Ruhn és Nap szála nagyon szépen fel lett vezetve, tetszettek az apró nyomok, amik alapján idő előtt ki is találtam, hogy ki lehet Nap ügynök. Az volt a kedvenc “nem meglepő” fordulatom. 🤭😍 Sajnos hallottam spoilert a végéről (köszi, booktok! 🤡), de egyébként ez sem igazán lepett volna meg akkor sem, ha nem tudok róla. Valami ennél is extrábbat vártam volna… Na mindegy. Összességében a könyvre 4 ⭐️-nál kevesebbet nem vagyok hajlandó adni, mert a minőség benne van, csak Sarah rossz szokása szerint brutálisan elhúzta a sztorit, és ahhoz képest meg nem volt elég tartalmas. 😅